Ősi mendemondák szólnak egy harcosról, ki nem félt megtámadni egyetlen nálánál sokkal erősebb ellenséget sem, mert szentül meg volt hitte, hogy istenek fattya és nem érheti bántódás, mert a jövőbe lát. Hangos és rémisztő volt, ahogy közeledett, az ellen meghátrált, mert félték jöttét. Rettegés fogott el minden dicső harcost, mikor Fezbet, a démon közeledett rémes seregével.
Az elme fegyvere
Az északi hegyek lábainál elterülő sűrű erdők rengeteg veszélyt rejtettek. Még a gondolattól is viszolygott minden portyára induló viking, ha arra vezetett az útja. Mind hallották a legendát a démoni harcosról, a nőről, aki nyers húson él, üvöltésétől holtan hullanak a földre a varjak, és nézésétől megáll a szívverés és a legvitézebb harcosok is úgy dőlnek el, mint egy darab fa.
Azt beszélik, Fezbet olyan 250 fős sereggel támadott, ha területére portyázó hadak tévedtek, és haragja elől még sosem menekült el senki. Szeme vérben forgott, fogait hegyesre reszelte, hogy a harc közben ellenségei húsából lakmározzon. Hajnalban támadt, mikor a legdermesztőbb a levegő. Emberei vasalt lábbeliben járnak, s csatábamenet csontokat szórnak, hogy azon tapossanak, s az ellent még a hang is bántsa. A rémülettől dermedt álmos katonák eszükvesztve menekültek, de terepismeret hiányában mind odavesztek, minden alkalommal.
Fezbet képe kísértett minden vikinget a 900-as évek közepe táján, de sosem igazolta egy történelmileg megbízható leírás sem, hogy valaha is létezett volna a valóságban. A pszichológiai hadviselés eme taktikájáról pedig sosem készültek feljegyzések azelőtt, így a harcos nő alakja örök legenda marad. Sokan fejtegetik, vajon szándékosan maradt-e ki a történelemből a démoni harcos véres története. Talán az Egyház nem akarta valamilyen okból, hogy a neve fennmaradjon.